A villamossági piac kilátásairól
2010/1-2. lapszám | netadmin | 6082 |
Figylem! Ez a cikk 14 éve frissült utoljára. A benne szereplő információk mára aktualitásukat veszíthették, valamint a tartalom helyenként hiányos lehet (képek, táblázatok stb.).
Túl vagyunk az első igazi „sokkon”. A válság első fele már lezajlott. A gazdasággal együtt a villamossági piac is kőkeményen zsugorodott. Itt bizonyos késéssel következik be az igazi mélypont, mert még a 2009-es esztendő sem jelentette a folyamat alját: ez szinte bizonyosan a 2010-es esztendő lesz. Csak egy beszédes adat: 2006-ban mintegy 40 000 lakás épült Magyarországon, míg 2010-re 10 000 új lakás építése várható. Nem egynegyeddel esett a termelés 4 év alatt, hanem egynegyedére: ez pedig „háborús pusztítás” erejével bír. Az irodaépítési mélypontot nem is 2010-re, hanem 2011-re teszik: 2009-ben még 290 000 m2 irodaterület épült Budapesten és az agglomerációban, míg 2011-re 80 000 m2-nyi fejlesztést várnak. Ez is majdnem negyedelődés. Beszédes az, hogy a 2010-es évet egy projekt tarthatja életben: a törökbálinti Tópark 70 000 m2-nyi új irodát ígér, amennyiben idén be is fejezik. Az ipari felhasználás – amely minden villamossági piacot érintő ágazatnál – előbb reagált a 2008 őszén kirobbant válságra, már nem fog esni 2010-ben tekintettel arra, hogy a piacok, amelyekre szállít, már mutatják a kilábalás jeleit, de itt is lejátszódott egy 25-30%-os összehúzódás a korábbi évekhez képest. Talán a lakossági felhasználásra lehetne számítani, ami nem esett oly drasztikus mértékben, mint az előzőleg felsorolt piacok, de valójában ezen a téren sem ígér semmi jót a 2010-esztendő: a megszorítások minden bizonnyal kitartanak (amennyiben nem, akkor később kell újra meghúzni a nadrágszíjat, még jobban).
Mindezek a körülmények mit ígérnek a villamossági kereskedelmi piacnak 2010-re és azon túl? Az első sokk a nagyobb kereskedelmi vállalatok közül egy céget döntött eddig romba. Van, aki azt vizionálta, hogy a válság után egyharmadára csökken a nagykereskedelmi cégek száma. Valóban szinte közszájon forog: „ki lesz a következő, aki bedől?”. Pletykák, álhírek terjednek szájról-szájra. Jómagam nem vagyok biztos benne, hogy több ilyen látványos bedőlés lesz egyik pillanatról a másikra. Egy biztos: a mennyiségi szemléletű eladást el kell felejteni, az örökös forgalomhajszolás sehová nem vezet. A korábbi évek megmutatták: csak úgy lehetett forgalomban az élre törni, hogy közben a piac legnagyobbja drasztikus haszonkulcs-vesztésen ment át, rontva ezzel a maga, s egyben a többi vállalat túlélési esélyeit is. A jövőben ez az út egyértelműen a megsemmisülésbe vezet. Az ágazat eltartó képessége drasztikus csökkenésre van ítélve. Sokkal kevesebb embernek fog majd munkát adni, mint a ’90-es és a 2000-es években.
Úgy vélem mára a legtöbb szereplő kellően „belőtte” azt a pontot, ahol még talpon tud maradni. Talán sikerült nekik felmérniük az egyik legnagyobb kockázati tényezőt, nevezetesen a nem-fizetés arányát. Magam ezt az arányt jelenleg az összforgalom úgy 1,5…2%-ára teszem. Egyértelműen úgy kell igazítaniuk a bevételeiket/költségeiket, hogy ez beleférjen.
Egy másik érdekes, már-már antagonisztikus ellentétről szeretnék írni. Ez pedig az EU árú és a távol-keleti (főleg kínai) termékek harca. A piac nagy szállítói – látva a kínai áru előretörését – a partnereiket megpróbálják azzal zsarolni, hogy „vagy mi, vagy a kínai”. Pedig álságos törésvonal ez. Az elmúlt 10 év megmutatta, hogy az egyértelmű sikert a kínai áru importja jelenti (lásd az erre szakosodott kereskedőcégek prosperitását). Többek között ők voltak azok, akik a sokak által „lesajnált, silány” távol-keleti árut öntötték a magyar villamossági piacra. Mire a nagyok észbe kaptak, kiderült, hogy óvatos becslések szerint is a piac kb. 20%-át birtokolja a kínai áru. Miért aratott ekkora sikert? Egyértelműen azért, mert a szerelők, akik elvégzik a munkákat, folyamatos árprésben és a nem-fizetés miatt örökös kockázatban voltak, s jól jött nekik, mint a falat kenyér, az olcsóbb árú. A minőség legtöbbször nem is számított (legendák keringenek bizonyos idő után a mennyezetről lehulló lámpákról, a nem kapcsoló kismegszakítókról). Mára ezen a téren a minőség is sokat javult, másrészt a verseny is fokozódott. Szinte minden közepestől induló piaci szereplő importál már valamit a Távol-Keletről. Nem választ már el sok bennünket attól a ponttól, amikor a kínai áru behozatala sem lesz már olyan egyértelmű sikergarancia a fokozott árverseny miat bgcolor= 283#CCCCCC width=t. Persze néhány szereplőnek továbbra is meg fogja érni a már elért mennyiségek, terjesztési csatornák miatt.
Másrészt álságosnak tartom a multinacionális szállítók azon érvelését, hogy „vagy mi, vagy a kínai”, mert amennyiben valakik a globalizáció első hullámában learatták az olcsó, távol-keleti munkaerő előnyét, akkor azok éppen ezek a multinacionális társaságok. Csak közben a kihelyezett kínai gyártást szapora kezek és ügyes szemek ellesték, s ontják a „klónokat”, versenyt teremtve a korábbi haszonélvezőknek. Egyébként a kínai „olcsóság” is csak egy ideig lesz még versenyelőny. Sok olyan területen, ahol a tengeri szállítás az árú értékének mintegy 15-20%-át teszi ki, az európai gyártók már felvették a kesztyűt, azaz árral is tudnak már versenyezni a kínai termékekkel. A szállítás gyorsaságát pedig össze sem lehet hasonlítani.
Él sokakban egy félelem: mi lesz akkor, ha mindent Kína fog gyártani? Mennyire kiszolgáltatottak leszünk! Valóban: ha azt mondják a Távol-Keleten, hogy idén nem gyártunk Európának kabátot, akkor kiadós vacogásnak néznének elébe az európaiak legalább 1-2 télen keresztül. Pedig ez valójában soha nem fog bekövetkezni. Nagyjából már most a végjátékban vagyunk, ahol fordul a kocka: az itteni életszínvonal-esés (rajta keresztül a bércsökkenés), a Távol-Keleten dráguló munkabér és a szállítási költségek emelkedése meg fogják állítani, sőt meg fogják fordítani a globalizáció ezen vívmányát, nevezetesen azt, hogy mindent a Távol-Keleten lehet csak olcsón gyártani.
Mit hoz a jövő? Egyértelműen a mennyiségi verseny átalakulását minőségivé. Nem szólhat a verseny sokáig már a nagyságról, hanem egyértelműen a nyereségességről. Az marad talpon, aki nyereséget tud termelni. Nem árral (nincs is már benne tartalék) kell versenyezni, hanem szolgáltatással. Ehhez sokaknak kőkeményen át kell alakulniuk.
A forgalom (s rajta keresztül az árrés) zsugorodása az egyik területen rávilágít arra, hogy máshol kell keresni a boldogulást. S a kirobbant válság egyértelműen jelzi is az egyik irányt: energia-megtakarítás. Az ilyen projektek egyértelműen felfutóban vannak, s új piacot teremtenek.
Másrészt a villamossági piac kultúrájának fejlődése új lehetőségeket teremt. Óriási tartalékok vannak például a világítástechnikában, az épületautomatizálás egyértelműen luxus árkategóriából leereszkedett a középkategóriába. Amennyiben ezek a területek eddig el voltak hanyagolva, úgy ezeken a területeken tudnak, s fognak új piacokat keresni és találni a szereplők, mert a túlélésük ezt kívánja.
